Kevés budapesti városrésznek van olyan sajátos hangulata, mint Újlipótvárosnak. A helyiek gyakran csak „Lipóciának” nevezik, mintha egy külön kis ország lenne a főváros szívében. A Duna-part, a kávéházak, a fasorok és a jellegzetes bérházak együtt olyan atmoszférát teremtenek, amelyet Budapest más részein nehéz megtalálni.

Pedig kétszáz évvel ezelőtt még egészen más kép fogadta volna az ide érkezőt.

A 19. század elején a mai Újlipótváros helyén nagyrészt beépítetlen területek húzódtak. Ez volt Pest egyik külső határvidéke, ahol a városi élet még alig hagyott nyomot. A fordulatot az iparosodás hozta el: a fejlődő főváros egyre nagyobb területeket vont be a gazdasági vérkeringésébe, és hamarosan ezen a környéken is gyárak, műhelyek és munkástelepek jelentek meg.

A mai Vígszínház környékén egykor a Suhajda-szegénytelep állt. Tulajdonosa, Suhajda úr egyszerű lakásokat alakított ki a munkások számára. Nem messze innen azonban már egy másik világ épült. A Nagykörút mentén elegáns bérházak emelkedtek, amelyek fokozatosan kiszorították az ipari létesítményeket. A kétféle fejlődés találkozásából született meg az a városkép, amelyet ma is Újlipótvároshoz kötünk.

Újlipótváros, Hegedűs Gyula utca 13. Forrás: wikimedia commons

A környék fejlődésének egyik fontos állomása volt 1896, amikor megnyitotta kapuit a Vígszínház. Ugyanebben az időszakban a Váci út mentén egymást érték a gépgyárak, és különféle ipari üzemek. Itt működött a Magyar Villamossági Rt. telepe, több jelentős malom, valamint a Pannónia utcai Gyapjúmosó gyár is, amely egészen az 1970-es évekig meghatározó része maradt a környéknek.

1911-ben új fejezet kezdődött a városrész történetében. Ekkor épültek fel a Pozsonyi út nyugati oldalán a híres Palatinus-házak. Nevüket arról a területről kapták, amelyet a nádori család a Margitszigetért cserébe kapott. A nagyszabású bérházépítések azonban csak az 1920-as évek végén gyorsultak fel igazán, amikor Újlipótváros fokozatosan a fővárosi középosztály egyik kedvelt lakóhelyévé vált.

Palatinus-házak. Forrás: wikimedia commons

A városrész hamar vonzani kezdte az értelmiséget. Tanárok, orvosok, ügyvédek, tudósok és művészek költöztek ide, akik sajátos szellemi légkört teremtettek. Generációk nőttek fel ezek között az utcák között, amelyek máig őrzik a két világháború közötti Budapest hangulatát.

Ebben az időszakban épült fel a Népház is, amely egyszerre töltött be szociális, kulturális és közösségi szerepet. Munkásszállóként működött, helyet adott különféle rendezvényeknek, műhelyeiben pedig munkalehetőséget biztosított a rászorulóknak. Könyvtára különösen fontos volt, hiszen Budapest első közkönyvtáraként tartják számon.

A két világháború között sok zsidó család választotta új otthonául Újlipótvárost. A második világháború éveiben a városrész több épülete úgynevezett védett házként működött. Ezekben a házakban ezrek találtak menedéket a külföldi követségek és konzulátusok oltalma alatt.

A városrész történetének e fejezetéhez olyan embermentők neve kapcsolódik, mint Raoul Wallenberg svéd diplomata, Carl Lutz svájci konzul vagy Giorgio Perlasca, aki spanyol diplomatának adta ki magát, hogy életeket menthessen.

Kilátás a Palatinus-házakra. Forrás: wikimedia commons

Napjainkban Újlipótváros egyszerre őrzi múltját és mutat a jövő felé. Déli részén ma is a jellegzetes, öt-hat emeletes bérházak uralják az utcaképet, míg északabbra lakótelepek és újabb építésű lakóparkok váltják egymást. A Vígszínház, a Pozsonyi út, a Duna-part és a Szent István park továbbra is a városrész meghatározó pontjai.

Újlipótváros nem csupán épületekből áll. Egy sajátos életérzés, amelyet generációk formáltak. Olyan hely, ahol a történelem, a kultúra és a mindennapi élet különleges módon fonódik össze. Talán ezért érzik sokan úgy, hogy Lipócia valóban egy kicsit külön világ Budapest térképén.

Forrás:

wikipedia

Felső kép: wikimedia commons